Mivel az első kettő meccsen sérülés miatt nem tudtam játszani, nagy volt bennem a bizonyítási vágy. Jó élmény volt a kispadról követni az előző meccseket, ezért lelkesen és bizakodóan vártam a folytatást. Ennek ellenére csalódást okozott a mérkőzés, nem sikerült az oroszok és lengyelek ellen megszerezett tapasztalatokat átültetni. A védekezéssel alapjaiban nem volt gond, a támadójátékunk viszont görcsösre sikeredett, támadásaink sokszor már a félpályán elhaltak. Sajnos a spanyolok ellen is látszódott, hogy fizikálisan mennyire le vagyunk maradva a nemzetközi szinttől.

 

Sajnos mindig sokat elmond, ha két olyan védőjátékos lövi védőterületről a góljainkat, akiktől nem elsődleges elvárás a góllövés.

Mind a három sorunk támadásai erőtlenek és bátortalanok voltak, úgy éreztem, áthárítjuk egymásra a felelősséget ahelyett, hogy egymás alá dolgoznánk. Rossz százalékban találtuk el a kaput, sokszor statikus helyzteből lőttünk, ami az ellenfél kapusa számára könnyű zsákmánynak bizonyult.

 

Talán az első két harmadban nyújtott teljesítményemért, jól szerveztem hátulról a játékot, aránylag sok helyzetet sikerült kialakítanunk. Emellett a lefújásig teljes erőmmel küzdöttem a győzelem megszerzéséért.

 

Kellő időben kellően nagy pofon volt, remélhetőleg még időben felébredünk.

 

Egyértelműen bízom a kedvező folytatásban, azonban ehhez hatalmas javulásra van szükségünk. Holnap a szlovénok ellen a maihoz hasonló meccsre számítok. Ha akkor is csak két gólt kapunk, és mégsem sikerül nyerni, akkor nincs helyünk a világbajnokságon.

A hollandok stílusát még jobban ismerjük, egy biztos védekezéssel és ötletesebb támadójátékkal mindenképpen nyerhetünk ellenük.